Drága tévelygő gyármekejim, eme bejegyzéssel ezennel megnyitom a "Milyen remek koncerteket hallottam-láttam én, olvassátok csak, ugye mennyire jó nekem?" rovatot, és reményeim szerint egyúttal le is zárom, mert az Úr 2008. esztendeje számomra olyan erős volt ebben a tekintetben, hogy üdvösebb év már úgysem jön, vagy ha igen, akkor utána törlöm a blogot, felgyújtom az orgonámat, plusz vonakodva a tokaji szőlőbirtokaimat és a magánhelikoptereimet is, aztán bevonulok szerzetesnek, hogy Zámbó Jimmy dalai közül kizárólag a vallási témájúakat hallgatva kukorékoló kakasokkal korbácsoljam a hátamat...

Hazai előadó nem jutott fel a dobogóra, a Psycho Mutants lehetetett volna még többszörösen esélyes, ám ilyen mezőnyben nem volt az. Ama hangversenyek pedig, amelyek szintén tavaly zajlottak a Föld nevű bolygón, én meg nem jutottam el rájuk, nos, azok nyilván csakis rosszabbak lehettek ezeknél. Apelláta nincs, ahogy a dobogónak sincsenek fokai. Fogadjátok a fellépőket időrendben!

(Előrebocsátom: a mellékelt videók nem a szóbanforgó koncerteken készültek, hiszen azokról pokoli minőségű felvételek sorjáznak a neten.)

Tom Waits, Prága, július

Miután megtartotta a 2008-as Glitter and Doom turné merész hangvételű és érdekesen végződő sajtótájékoztatóját, Vár úr lassan Prágába is eljutott, és - mit tesz Isten - merő véletlenségből ugyanabban az időben jómagam szintén a cseh fővárosban tartózkodtam, hogy szigorúan titkos pápai utasításra kimerítő jelentést írjak a XIV. századi kapucinus barátok szandálviselési szokásainak és a huszita mozgalmaknak mindmáig feltérképezetlen, ám történelmileg felettébb jelentős összefüggéseiről. 

Mellékesen, lazításképp' elbicegtem hát a hangversenyre is, áhítattal meghallgatni - többek között - a Make It Rain című remek esőcsináló zsoltárt. A helyszínként szolgáló kongresszusi központba érvén a kezdés előtti félórában már-már azt hittem, hogy tévedésből nem T. Waits koncertjére, hanem G. W. Bush vagy O. B. Laden kelet-európai turnéjának egyik állomására váltottam jegyet, mivel három ellenőrzésen kellett átesni a terem megközelítése közben, tapogatózó, tarkopasz, nagyon izmos és persze mindeközben fülhallgatót meg fekete öltönyt viselő úriemberek közreműködésével. Kétségeimet fokozta, hogy a szigorúan ülőhelyekkel felszerelt koncertteremben dohányozni és szeszesitalt fogyasztani egyaránt tilos volt, ami nemcsak Waits meglehetősen füstös-kocsmás hangulatú zenéje miatt keltett bennem visszatetszést, hanem azért is, mert így sokkal könnyebben álltam ellen Belzebub jellem-, szellem-, kellem- és küllemformáló kísértéseinek, melyeknek bizony muszáj néha engednünk, hogy egyre tapasztaltabbak, edzettebbek legyünk a velük szemben folytatott ádáz küzdelemben.

Az első taktusok, illetőleg a Tom bácsi tüdejéből és torkából kiszakadó első hátborzongató hangok hallatán aztán persze kihullott a kezeim közül a rózsafüzér és a robbanófejes lövedékekkel töltött távcsöves puska. A több mint kétórás műsor pazar besztof-válogatásnak bizonyult az életműből (néhány megbocsáthatatlan hiányossággal), a csöndesebb zongorás daraboktól a gyomorból elüvöltött bluesokig tarkítottan. Zeneileg szinte az összes elhangzott dalt teljesen átírták vagy legalább áthangszerelték a stúdióváltozatokhoz képest, a kísérőmuzsikusok hallatán Németh Sándor tajtékozva zavarta volna szét a Hit Gyülekezetének komplett dicsőítő együttesét, látvány tekintetében pedig a színpadra bekészített por ütemre történő rugdosása, az Eyeball Kid láthatatlan szemgolyójával zajló fel-le pattintgatás és arany konfettieső borzolta feljebb a kedélyeket.

Hozzá kell tennem, hogy minden mulatságos mozgásfolyamata, önironikus önfelkonferálása, valamint - csakis átvitt értelemben vett - beköpése ellenére Tamás bátya összességében mégis egy régivágású, kisebb fajta karót nyelt úriember benyomását keltette, aki mintha tartott volna a saját közönségétől. A turné más állomásainak műsorához viszonyítva feltűnően rövid, egydalos ráaadást ezen benyomásom miatt kénytelen is vagyok azzal magyarázni, hogy az egyik rajongónak épp az első - és utolsó - repeta, a Singapore alatt sikerült a színpadra felmásznia, majd kifejezetten Waits-es tánccal a dalnok felé közelítenie, de körülbelül három másodpercet kapott az ördögi öltönyösöktől. A szám végeztével T. W. villámgyorsan menekült le a kongresszust jelentő deszkákról.

A karótnyeltség mellett többször megpróbálta énekeltetni az embereket. Ez sajnos rossz ötlet volt: az Innoncent When You Dream refréne alatt Tomi felszólítása ellenére csak nagyon szórványosan harsant fel a kórus a teremben, egy nem sokkal mögöttem ülő ittas fiatalember viszont torkaszakadtából üvöltötte az alábbi szöveget:

"Dájjj-darááájjj-dáráááj-rááááájjjj,

Dajj-dááájjj-darááájjj-darááájjjj,

Da-dadarájjj-dárarrájjááájjj,

Ven ju drím, ven ju drím,

Ju ár inoszent ven ju drím."

Ide vagy oda, ez a koncert persze mindennel együtt mégis kétségtelenül az egyik leglehengerlőbb koncert volt 2008-ban. Hogy miért? Íme, megközelítőleg ezért:

(Mr. Waitsnek egyébként akad egy időszerű zenés elemzése is a közel-keleti konfliktusról. Szöveg a "more info"-ban található.) 

Sex Pistols, Sziget, augusztus

A megpocakosodott őspunkok hangversenyéről már jelent meg dicsérő bejegyzés a Nincs irgalmon, és Rohadt János úrék nem maradhatnak ki ebből a sorból sem. Jómagam természetesen épp fontos küldetés miatt tartózkodtam a Hajógyári-szigeten: egy pápai autogrammokat hamisító, református vallási vezetőt üldöztem, hogy fogságba ejtsem, majd belenyomjam az arcát egy X. Benedek-korabeli Toi-Toi vécéülőkébe, aztán megtörjem akaratát a békéről, a reményről és a szeretetről szóló fájdalmas prédikációmmal, végül beszervezzem a vatikáni titkosszolgálatba. Épp a Nagyszínpad előtti tömegben menekült előlem, én pedig szorosan a nyomában futottam, miközben Kálvin János és Pázmány Péter legvaskosabb műveivel dobáltuk egymást. Ekkor váratlanul feldörrent a No Feelings gitártémája a hangfalakból, az ellenségemnek meg  egész egyszerűen leszakadt tőle a feje. "Na, ennek annyi. Ha már viszont itt vagyok, akkor inkább megnézem a Pistolst, majd holnap írok jelentést Rómának." Gondoltam magamban.

Ami a lelkesen lökdösődő közönség összetételére nézve először feltűnt, az a lumpenpunkok jelenlétének teljes hiánya volt. Ennek nyilván a kilencezer forintos napijegy lehetett az oka - az összeget számomra biztosította a Szentszék -, így némileg ellentmondásos módon nagyrészt jólöltözött, boldog, középkorú emberek ugrándoztak körülöttem, miközben vadul üvöltötték a "No future for you"-t meg az "I wanna be anarchy"-t. Különösen mulatságos hatást keltett, hogy bár szinte végig az első tíz sorban dülöngéltem, minden számnak csupán a kezdő egy percében tapasztaltam igazán balesetveszélyes rugdosódást, fejelgetést, hadonászást és esés-bukást, utána a pogózók általában már csak lihegve tántorogtak, bólogattak és rázták az öklüket a színpad felé, egészen a következő sláger kezdő egy percéig.

A fentebbi körülmények önmagukban garantálták, hogy időnként nevethetnékem támadjon, ráadásul John Rotten Lydon professzionálisan feledtette a harminc évvel ezelőtti, pimaszul fiatal együttes és mai karikatúrája között feszülő ellentétet, valamint az emblematikus Sid Vicious hiányát - úgy, hogy pimaszul köpött rájuk. A dalok kifogástalanul szólaltak meg - aki hátul állt, az meg is érdemli -, a teljes első, tulajdonképpeni egyetlen album elhangzott, plusz a második lemezről valamennyi szám, amiben Lydon kiabált (csak minden idők legeredetibb Johnny B. Goode feldolgozását hiányoltam), a slágergyűjtemény szüneteiben pedig a vén rohadék szarkasztikus beszólásainak köszönhetően olyan kabaréban lehetett részünk, amilyenben punkkoncerten ritkán lehet.

A groteszk grimaszok és pózok, a köpködés, a britzászlós boxeralsó és a közönségnek bemutatott ülep ugyebár alapvető kellékeknek tekinthetőek, miként a paparazzik és a zeneipari dolgozók melegebb testhajlatba küldése vagy a közönségből kiprovokált Bush-szidalmazás is, ám például az, hogy ez utóbbi után Jani bácsi közös imára szólított fel mindenkit, először Allahhoz, majd Jézushoz könyörögvén az amerikai elnök elpusztításáért - belefojtván a nézőkbe az addigi egyetértő morajlást -, mégiscsak különösen meglepő és mulatságos fordulatnak tűnt. (Jahve hipercinizmusra hiperérzékeny hívei sem maradtak felháborodnivaló nélkül, az ima után azon nyomban felharsant a Belsen Was A Gas című dal, kiegészítve a Baghdad Was A Blast kezdetű strófával. Az angol szóvicceknek nézzen utána az, akit érdekelnek.)

Hogy a második ráadás előtt már szinte senki sem tapsolta vissza a zenekart, ám ennek ellenére visszatért, azt talán a szerződésbe foglalt feltételeknek köszönhettük, mindenesetre punk volt ez a javából, így ráncokkal és gyanús pénzéhséggel együtt is. A másnapi beszámoló mellé csatolt levelemben kezdeményeztem Rohadt testvér haladéktalan beszervezését kiemelt prédikátori posztra. Ilyen bátor, kackiás, karizmatikus férfiakra van szükség az Egyetemes Anyaszentegyházban!

A lenti videó kettő perc tíz másodperctől érzékelteti igazán a hangverseny leghengerlőbb pillanatait.

The Tiger Lillies, Trafó, október

Mivel sok egyéb titulusom mellett a Szentszék Luciferellenes Ügyosztályának egyik középvezetője vagyok, és az istenkáromlás, a szexuális aberrációk, a mértéktelen drogfogyasztás, valamint a bestiális kéjgyilkosságok tartoznak a szakterületeim közé, továbbképző tréning céljából kellett megtekintenem az angol trió fellépését, hogy hiteles előadók irányításával bővíthessem démonológiai ismereteimet, így biztosítván a szakmai előremenetelt. Nem csupán pihentető Tom Waits-koncertekből áll ám a hitélet!

A hangverseny kezdetén még nem sejtettem, hogy egyúttal sikerül egy régi bűntényt is felderítenem. Igaz,  Martyn Jacques énekes-szövegíró (lásd képünkön) már az elejétől fogva gyanúsnak tűnt: túl hihetően keresztezte egy velejéig rosszindulatú, skizoid zenebohóc, egy kiherélt, ezért mélabússá és unalmában sátánistává lett hímringyó, egy részeg matrózok által megrontott operaénekesnő, no meg egy felfuvalkodott hólyag személyiségjegyeit. Morbid hangvételű balladák, Kurt Weill dalaira emlékeztető sanzonok és szélvésztempójú, cirkuszi punkdalok sorjáztak egymás után, röhejes és szánalmas fintorokkal, abszurd párbeszédekkel vagy éppen harsány szellentéshangokkal megtámogatva, ráadásul bebizonyosodott, hogy a műanyag játékkalapácsok és játékbabák simán alkalmazhatóak dobverés céljára is. Néha csodálkoztam, hogy a Belzebub által megszállt hangszerek hallatán nem perdült szégyentelen táncra a publikum. 

Mindeközben szörnyülködve tapasztaltam: a nézők felszabadultan kacagnak az egészen, mert azt hiszik, hogy az együttes csak viccel, azt hiszik, hogy ez csupán valami olcsó vásári komédia, na de hát hogy mernek ezen röhögni, kérdem én, hát hogy mernek? Ezért tart itt ez az ország! A műsor véresen komoly volt, csak úgy, mint az engedetlen gyármekek fájdalmas és megérdemelt sorsát bemutató Tiger Lillies-opera, a Shockheaded Peter, amelyet Jógyerekek Képeskönyve címmel immár magyar nyelven is színpadra állítottak. (Ez utóbbi mű valóságtartalmát egyébként személyes életutammal tudom tanúsítani: a Püspök Úr is mindig mondta mise előtt, hogy nem szabad orgonázás közben a kóristalányokkal táncolnom, és mit gondoltok, hogyan lettem sánta?)

Erkölcsi háborgásom közepette az énekes fizimiskája viszont kezdett számomra egyre ismerősebb lenni, míg végül egy szempillantás alatt megvilágosodtam. Rájöttem, hogy mire szolgál a bohócarccá festett ábrázat: álca. Kattintsatok ide, gyármekejim, és lássátok a rajz középső részén álló római katonát... Nos, ő az! Személyesen ez az ember szögezte keresztre a Megváltót! Aki nem hiszi, annak íme, egy bizonyító erejű mozgókép, egy zenei formába öntött vallomás. Épp nincs smink a gazfickón, így még nyilvánvalóbb a hasonlóság...

Miután lehengerelték, az Úr jámbor szolgája keresztet formázó mutatóujjakkal búcsúzott az előtte elvonuló zenekartól. Azóta Zsák Márton már kézhez kapta a Vatikán levelét, amely egyrészt köszönetnyilvánítást tartalmazott a Messiás meggyilkolásában, így közvetve a Világ bűneinek megváltásában való tevékeny részvételért, másrészt egy sajnálkozó hangvételű értesítést arról, hogy ugyanezen tett miatt a címzett azonnali hatállyal, visszavonhatatlanul el is kárhozott.

Na, megyek, megetetem gyönggyel a tyúkokat.