Nyilván különleges volt az a nap is.
Ő egy köztudottan forgalmas utcasarkon állt, külső szemlélő számára kizökkenthetetlennek tűnő nyugalomban, s közben cél nélkül vizslatta a hömpölygő tömeget. Épp átélte azon ritka és felemelő pillanatok egyikét, amikor tökéletesen felszabadul a szaladó és cammogó idők terhe alól, s újra szerves egésszé áll össze minden, amit addig a kétely és az aggodalom bontott mozaikkockák kusza halmazára.
Akkor már nem is személytelen maszkok forgatagát látta maga körül, hanem hozzá hasonló, hús-vér alakokat, s a narancsos alkonyatban szokatlanul barátságosnak tűntek a vonásaik. Mély, tiszta lélegzetet vett hát, majd elmerült az egész emberiség, így önmaga iránt is érzett bizalom és feltétlen szeretet hullámaiban. Ekkor, őszinte megdöbbenésére, egy túlságosan is ismerős figura vált ki a rá amúgy ügyet sem vető járókelők közül, arcán a zaklatottság jegyeivel, mutatóujját pedig egyértelműen felé irányította.
-Te! -rivalltam magamra, úgy, hogy önkéntelenül is összerezzentem a hangom hallatán- Hát te volnál az! Tudtam én, hogy egyszer úgyis megtalállak!
Földbe gyökereztek a lábaim, aztán már hiába próbáltam egy testcsellel kitérni utamból, mert odaléptem magamhoz, és durván megragadtam a galléromat.
-Na nem, most nem fogsz előlem meglógni, te mocskos állat, életem megkeserítője, te, te alávaló gazember! -hörögtem, s láthatóan vissza kellett fognom magam, hogy ne mossak be nekem egyet- Hát mi a francot képzelsz, ki vagy te? Évek óta nincs egy éber pillanatom, ami ne pattanásig feszült idegek nélkül telne, de már pontosan tudom, hogy te vagy az egyetlen oka az egésznek, te gyáva féreg! De ezt most nem úszhatod meg, nem ám, mert eljött az én időm, eljött a leszámolás ideje!
Megkíséreltem riadt helyett derűs arcot vágni, hátha attól megnyugszom egy kicsit. Szerettem volna néhány kedves szót is intézni hozzám, ám én kérlelhetetlenül arrébb tuszkoltam magam, aztán fokról-fokra közelebb toltam fejemhez fröcsögő pofámat.
-Ne vigyorogj, barátocskám, ne vigyorogj, neked egyáltalán nincs jogod vigyorogni, mert te vagy az egyetlen ok, mert miattad van minden, te tehetsz az egészről, te, és senki más, miattad lettem elviselhetetlen társaság saját magam számára, te plántáltad fejembe az összes nyomasztó gondolatot, azokat a gondolatokat, amikkel egyszerűen lehetetlen együtt élni, de most majd szépen megfizetsz, megfizetsz minden egyes önmarcangoló másodpercemért!
Erre rólam is lefagyott az erőltetett mosoly. Hasztalan próbáltam ujjaimat a galléromról lefejteni, esélyt sem kaptam, hogy magyarázatot kérhessek udvariatlan viselkedésemre, vagy hogy elmondhassam magamnak: szerintem én nem tehetek és nem is tudok semmiről.
-Szóval te voltál az, te szemétláda, te voltál egyes-egyedül, miattad nem bízom és nem hiszek már önmagamban, sem bármiféle kizökkenthetetlen nyugalomban, miattad keresek minden gondolatom, mondatom és tettem mögött aljas hátsó szándékokat, és miattad vagyok képtelen úgy igazán, kíméletlenül megtorolni másokon a rajtam esett vélt és valós sérelmeket, ami gyakran annyira, de annyira kéjes módon jól esne, csak te bebeszélteted velem magamnak, hogy egy rosszindulatú ripacs vagyok, ez is csak miattad lehet, te patkány, engem te nem versz át többé, nem versz már át soha a büdös életbe!
Bevallom, erre azért én is kezdtem elveszteni a türelmemet, hisz’ mégiscsak példátlan és felháborító az effajta sértegető magatartás, ráadásul a nyílt utcán, ennyi ember előtt, micsoda letörölhetetlen szégyen! Ezt aztán tényleg nem vártam volna tőlem. Közben minden tiltakozásom ellenére, galléromnál fogva ide-oda rángatni kezdtem magam, és rendíthetetlenül folytattam monológomat.
-Igen, igen, és miattad nem bírok már gondtalanul tükörbe se nézni, te, te nyomorult állat, miattad nincsen a tükörhöz sem pofám, mert már csak önmagam előtt való tetszelgésnek tűnik az egész, ráadásul még meg is kettőződök benne, mintha nem lenne belőlem egy is túlságosan elég! És az állítólagos jócselekedeteim, na, hát azok is semmivé válnak temiattad, mert már csak úgy tudom látni őket, mintha segítségükkel szeretném alattomos önmagamat jobb színben feltüntetni képmutató önmagam előtt. Honnan veszed a bátorságot, hogy ilyen gondolatokra kényszeríts? Egyáltalán, hogy mered minden megmozdulásomat olyan kellemetlen fogalmakra visszavezettetni velem, mint az irigység és a falánkság és a bujaság és a hiúság és a kapzsiság és a lustaság és a harag? Tudod te, mi ennek az eredménye? Megkeseredett élvezetek, görcsölő gyomor, remegő kéz és zabolátlan szívverés! De ne félj, csávókám, most végre te is maradéktalanul megkapod, ami jár neked!
Ekkor nem álltam már értetlenül az események előtt, ugyanis kifejezetten heves dulakodásba kezdtem velem, s bár besötétedett, azt félelmemben is tisztán láttam, hogy fortyogó dühvel ökölcsapásra emelem balkaromat.
-Ilyenkor persze berezelsz, mi? -üvöltöttem a fülembe- Látom ám rajtad, te szerencsétlen szarházi! Hiszen mindjárt elsírod magad!
Ebben a pillanatban számomra is megdöbbentő lélekjelenléttel kitértem bivalyerős balhorgom elől, majd jobbkezemmel ösztönösen lekevertem nekem egy büdös nagy pofont.
Így fogtam ki a szelet a vitorlámból. Azután már csak álltam, megszeppenve, s némi gyerekes sértődöttséggel bámultam elém. Talán egy halvány könnycsepp is legördült a vonásaimon. Mivel eszem ágában sem volt a történtek miatt bocsánatot kérni tőlem, hirtelen megfordultam, hogy további zokszó nélkül visszasomfordáljak az újra arctalanná lett tömegbe, s nyomtalanul eltűnjek szemeim elől.
Azóta sem láttam viszont magam. Persze az összes, különleges napon, minden narancsos alkonyatban kisétálok a forgalmas sarokra. Ott várok, egész’ a teljes sötétedésig, hátha egyszer megint a helyes útra tévedek, s végül rám találva végigsimíthatom szenvelgő arcomat, vagy az utcakőre loccsanthatom az agyvelőm.