"-Miért hagytál el, én fiam?

-Valóban elhagytalak volna? Atyám! nem vagy-e te mindenütt? Sohasem szűntem meg szeretni téged.

-Csak ne köntörfalazzunk. Volt házam, amely magába zárt. Tenéked építették. Nemzedékek munkálkodtak azon, hogy a te lelked benne menedékre, hozzá méltó pompára, kényelemre és foglalatosságra találjon. Te, az örökös, a fiú, mire való, hogy elszöktél a Háztól?

-Mert a Ház magába zárt. A Ház, az nem te vagy, Atyám.

-Én teremtettem, én, és a te részedre.

-Ó, nem te mondod ezt, hanem a bátyám. Te teremtetted az egész földkerekséget, a Házat is és azt is, ami nem a Ház. A Házat mások építették; a Te nevedben, tudom, de mások, nem Te.

-Az embernek szüksége van tetőre, hogy alatta nyugalomra hajthassa a fejét. Te fennhéjázó! Gondolod, hogy elalhatsz a szabad ég alatt is?

-Olyan fennhéjázónak kell lenni hozzá? Nálam sokkalta szegényebbek is megtették.

-Azok a szegények. Te nem vagy szegény. Senki sem mondhat le gazdagságáról. Én téged gazdaggá tettelek mindenek között.

-Atyám, tudod jól, hogy elmenvén, mindent magammal vittem javaimból, ami csak elvihető. Mit nékem az olyan kincs, amit nem lehet magunkkal vinni?

-S mindezt a magaddal vitt vagyont bolond módjára eltékozoltad.

-Gyönyörre váltottam aranyadat, szeszélyre szabályaidat, költészetre szüzességemet és vágyakra biztonságomat.

-Ezért fáradoztak hát gondos szülőid, hogy ennyi erényt pároljanak le benned?

-Talán azért, hogy egy új buzgalom szítására még gyönyörűbb lánggal lobogjak.

-Arra a tiszta lángra gondolj, melyet Mózes látott a csipkebokorban; világolt anélkül, hogy emésztett volna.

-Én megismertem a szerelmet, amely elemészt.

-Az a szerelem, amit én tanítok, felüdít. Kis idő múltán, mi maradt neked, tékozló fiú?

-Ezeknek a gyönyöröknek az emléke.

-S az üresség, ami a nyomukban jár.

-Ebben az ürességben közel éreztem magam hozzád, Atyám.

-A nélkülözés kellett hogy visszakergessen hozzám?

-Nem tudom; nem tudom. A legtikkasztóbb pusztaságban szerettem legjobban szomjúságomat.

-A nyomorban jobban megtanultad értékelni a gazdagságot.

-Nem, nem így! Hát nem értesz meg, Atyám? Szívem, melyből minden kiömlött, megtelt szeretettel. Minden kincsem árán a buzgalmat váltottam meg magamnak.

-Úgy tehát boldog voltál tőlem távol?

-Nem éreztem, hogy távol volnék tőled.

-Akkor hát mi hozott vissza? Beszélj.

-Nem tudom. Talán a lustaság...

-A lustaság, fiam? Hát nem a szeretet?

-Megmondtam már, Atyám, sohasem szerettelek úgy, mint a pusztaságban. De belefáradtam már minden reggel új harcba fogni megélhetésemért. Otthon legalább jól ehetik az ember.

-Igen, arról gondoskodnak a szolgák. Úgy hát az éhség volt, ami visszahozott.

-Talán a gyávaság is, a betegség... Ez a szeszélyes táplálkozás végtére is elgyengített; mert sáskán éltem én, mézen és vad gyümölcsön. Mind rosszabbul és rosszabbul tűrtem a kényelem hiányát, ami kezdetben szította buzgalmamat. Éjszaka, mikor fáztam, arra gondoltam, atyámnál milyen puha takaró fedte ágyamat; s mikor koplaltam, arra gondoltam, hogy atyámnál a felszolgált fogások bősége még ki is fogott éhemen. Engedtem; a további harchoz nem éreztem magamban elég bátorságot, elég kitartást; és mégis...

-Mondd hát, a tegnapi hizlalt ökör csak jól esett?

A télozló fiú zokogva veri arcát a földhöz:

-Atyám! atyám! az édes makk vad-vad íze mégiscsak ajkamon maradt. Semmi sem feledtetheti azt a zamatot..."

André Gide: A tékozló fiú visszatérése (Ford: Somlyó György)