Dada Suzi: Mi a véleményed a veled készülő interjúról?
S.K: Véleményem szerint eddig nem rossz, sőt, egész jó, sőt, mondhatni: brilliáns! Jómagam soha életemben nem tudnék egy interjút ilyen alaposan és gyorsan megcsinálni, mint Ön.
D.S: Örülök, sőt pozitívan kell csalódnom, hogy egyáltalán fel tudod fogni milyen szerencsés vagy, amiért én írok rólad. Ezt nem gondoltam volna.
S.K: Hogyan is gondolhatta volna, ha hasonló teljesítményre eleve esélyem sem lenne. Komolyan: az interjú egyszerűen brilliáns, tökéletes, lehengerlő, ilyet, mondom, én képtelen lennék.
D.S: Dehát ez mindig is így volt, nem érhettél a nyomomba sem.
S.K: Igen, így. Nem, sosem. Szörnyen sajnálom, hogy pont velem kell interjút készítenie.
D.S: Ugyan, kérlek! Elég baj már az is neked, hogy nálam tehetségtelenebb vagy. Egy interjút még megérdemelsz.
S.K: Hálásan köszönöm. Sajnos eme hálámat csekély, silány képességeim okán képtelen vagyok méltóképpen kifejezni.
D.S: Szívesen. Én pedig sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de a válaszokat tekintve sem vagy valami ügyes.
S.K: Önnek teljesen igaza van. Kérdéseinek ragyogásához viszonyítva feleleteim fabatkát sem érnek. Fantáziátlanok. Üresek. Szürkék. Sőt, szennyesek, mocskosak, szutykosak, gennyesek. Nem is kérem Önt inkább arra, hogy ne haragudjon, mert az Ön irányából bármilyen neheztelést tökéletesen megérdemlek. Megértem, ha undorodik tőlem.
D.S: Egyszerűen csak azt gondoltam, hogy megemlítem: nekem ez is jobban menne. Részemről egyébként nincs harag, csak az olvasókat sajnálom kicsit.
S.K: Én viszont nagyon szégyenlem magam. De miért is csinálnék titkot ebből. Szégyen és gyalázat. Nyilvánvalóan egy szellemi törpe vagyok, aki nem érhet fel Önhöz. Nem értem, Ön hogyan tud, és hogy az olvasók hogyan tudnak majd így elviselni.
D.S: Annyira nem kell aggódnod. Feltételezem, hogy az értelmesebbje úgyis csak a kérdéseimet olvassa el. Eddig minden riportalanyomnál intelligensebb voltam.
S.K: Ebben biztos vagyok. Már amennyire biztos lehetek Önhöz képest bármiben is. Én sem merem majd a saját soraimat visszaolvasni, csakis és egyedül az Ön sorait fogom.
D.S: Azért mégiscsak kínos lehet neked ez a szituáció. Nekem egyre kellemetlenebb.
S.K: Részemről alapvetően megtiszteltetés Önnel beszélgetni. Magától értetődően életem leggyönyörűbb, legemlékezetesebb pillanatai közé fog tartozni ez a pazar interjú.
D.S: Nekem viszont nagyon egyoldalúnak tűnik. Szerencse, hogy ez tényleg csak egy interjú, mert eszmecserének egyenesen szánalmas lenne. Mindegy, ez van, ennyire jó vagyok.
S.K: Biztosan nem könnyű ez Önnek. Így még inkább tiszteletet érdemel. Már-már imádatot, bár óh, hogyan is merészelhetné még csak imádni is Önt egy hozzám hasonló féreg, egy ilyen nyomorult csúszómászó. Az Ön számára már legdiszkrétebb tiszteletem, legvisszafogottabban odaadó figyelmem is zavaró tényező, felesleges teher. Nehéz lehet így dolgozni.
D.S: Látod: ebben igazad van. Persze nem csak miattad. Kivétel nélkül nálam hülyébbeket faggatok, olyan dolgokról, amelyekben sokkal tájékozottabb és kompetensebb vagyok.
S.K: Borzasztó, borzasztó. Őszintén röstellem, hogy hozzám is le kellett ereszkednie. Bárcsak jóvátehetném. Ha nem lennék ilyen szerencsétlen...
D.S: Ha legalább fele annyira jó lennél, mint én, nem lett volna ennyire nehéz. Ugyanakkor nem hiszem, hogy a jövőben képes lennél akármiféle fejlődésre.
S.K: Eddig sem gondoltam volna erre, de mostmár biztos vagyok benne, hogy sohasem tudok már felnőni Önhöz. Ezek után meg sem érdemelném. Egy ilyen ripacs, egy ilyen pojáca, egy ilyen felfuvalkodott hólyag... Nem tudnék elszámolni a lelkiismeretemmel. Tényleg roppantul sajnálom.
D.S: Hát még én. Persze nem meglepő, ezt vártam. Unalmas személyedből még én sem tudok többet kihozni, ezennel végeztünk. Egyébként magadtól is eszedbe juthatna, hogy megköszönd az interjút.
S.K: Jajj, hogyan is felejthettem el... Ilyen őszinte kérdéseket még sohasem tettek fel nekem. Ön a riporterek gyöngye. Tiszta szívemből köszönöm ezt az életre szóló élményt!
