A Nincs irgalom Federico García Lorca alábbi könnyed, közérthető versével emlékezik halottaira.

"Aki eltéveszti at útat,

az elérkezik a hóhoz,

s aki elérkezik a hóhoz,

az húsz évszázadon keresztül legelheti a temetők füvét.

Aki eltéveszti az utat,

az elérkezik a nőhöz,

a nőhöz, aki nem retteg a fénytől,

a fényhez, amely nem retteg a kakasoktól,

és a kakasokhoz, akik nem tudnak a havon dalolni.

Ám ha a hó eltéveszti a szívet,

ránk szabadulhat a Déli Szél,

és mert a levegő nem törődik a nyögésekkel,

majd legelhetjük megintcsak a temetők füvét.

Én láttam két fájdalmas viaszkalászt,

amint egy tűzokádó tájat eltemettek,

és két bolond gyereket, amint sírva tolták egy gyilkos pupilláit.

De a kettő nem volt soha szám,

mert a kettő az egy szorongás meg az árnya,

mert a kettő a gitár, amelyben reménytelenné lesz a vágy,

mert a kettő egy másik végtelen bizonyítása, aki nem ő maga,

és a kettő a halottat körülzáró fal,

meg a vég nélküli új feltámadás büntetése.

A halottak gyűlölik a kettes számot,

de a kettes szám elandalítja a nőket,

és mivel a nő nem retteg a fénytől,

a fény meg reszketve áll a kakasok előtt,

a kakasok pedig nem tudnak repülni a hóban,

szemernyi nyugvás nélkül kell majd legelnünk a temetők füvét.”

(Ford: András László)

Kapcsolódó:

nincskegyelem.blog.hu/2007/04/11/megkesett_husveti_predikacio