Részletek kelet-közép-kelet-európai ügynökünk jelentéséből (XXI. század eleje):
„Szomorú, de a végén már én is mérhetetlen közönnyel néztem hátra, egyenesen a puskacsőre, F. úr pedig mérhetetlen közönnyel nézett előre, azaz rám, egyenesen az orrnyergemre. Kicsit lehunyta a szemét, aztán a lapockáim közé bökte a fegyvert, és egyetlen szó nélkül feltuszkolt az atombunker lépcsőjén.
Ez számomra is kissé meglepő fejleménynek tűnt kettőnk viszonyában. Korábban ugyanis valamilyen megfoghatatlan oknál fogva én voltam az egyetlen élőlény, akiben F. úr megbízott, annyira, hogy némi fizetség fejében éveken át élelmet szállíthattam neki, hetente legalább egyszer.
Igaz, F. úr már akkor is hajlott az aggodalmaskodásra, amikor még nem romlott el minden tényleg végérvényesen. A Föld bolygón eltöltött első évtizedeiben elhivatottan gyakorolta a békés, polgári életformát, szorgosan összegyűjtve a szükséges kellékeket: családi házat, autót, mikrohullámú sütőt. Eközben viszont szabadidejének egyre nagyobb részét szentelte napilapok, tévékészülékek és monitorok merev bámulásának. Családtagjai, barátai hamarosan érzékelték, hogy amúgy is borúlátó világszemléletében megindult valami lassú, de mélyreható változás. Eleinte csak azok a rosszalló pillantások tűntek fel nekik, amiket F. úr akkor vetett rájuk, ha megzavarták szokásos foglalatosságaiban. Hamarosan nyilvánvalóvá vált: ez a bizonyos békés polgár a technika segítségével letargiába hajszolja magát.
-Becsület? Béke? Közösség? Ugyan. Sajnos ezek a fogalmak már csupán délibábok - fejtegette a nagy családi étkezések során - Aki tisztában van azzal, hogy mi folyik mostanság a világban, az tudhatja: ezen a bolygón a kiegyensúlyozott, vagy ahogy mondani szokás, boldog élet ma már szinte lehetetlen. Én csak a lapokat, a televíziót, a világhálót figyelem, kiszűröm az információkat és gondolkozom. Egyértelmű, hogy megállíthatatlan katasztrófa felé közeledünk, és előbb vagy utóbb, de kihuny majd a remény is.
F. úr eszmefuttatásait környezete többnyire elintézte egy lemondó fejcsóválással. A helyzet akkor fordult igazán komolyra, amikor merengő tekintetű emberünk váratlanul jelentős pénzösszeget örökölt. Tekintete a hír hallatán még mindig merengő maradt, és F. úr végül határozottan kijelentette, hogy ugyan, ne, vele csak ne tartson senki, ezeket a felesleges, léleknyomorító formaságokat elintézi ő egyedül.
Épp’ kerítést festettem, amikor megláttam őt. F. úr a megszokotthoz képest feltűnően zaklatott arckifejezéssel rohant felém. Hogy mi történt vele az úton, amin merengve indult el, rendezni a formaságokat, arra soha nem derült fény. Csak odafutott hozzám, és mint bárki, aki egy sokkoló élmény után az elsőként útjába akadónak kiönti lelkét, rám zúdította fékezhetetlen szóáradatát.
Hogy tudniillik itt az ember bármelyik pillanatban meghalhat. Hogy az ő fizikai biztonságérzete megszűnt létezni. Hogy a mai világban akármikor elgázolhatja egy kocsi, a fejét betörheti valami huligán, elkaphat egy végzetes kórt, rázuhanhat egy tégla, egy bomba, egy zongora vagy egy tizenhat tonnás súly, vagy egyszerűen eleshet és halálra zúzhatja magát, és egyébként is gyönge a szíve. De nem, ő nem fél, ugyan, ez még a félelemnél is sokkal egyszerűbb dolog, mert ő ezt már tudja, magába fogadta, mert leszámolt a kételyeivel, és már mindent ért.
Miután finoman megérintettem a vállát, közöltem F. úrral, hogy úgy tűnik, kicsit elvesztette a kapcsolatot a valósággal, és rosszul hiszi, hogy...
-Ó, nem, nem, nekem nyugodtan bevallhatja, hogy Ön szerint sem láttam még soha tisztábban. Sosem álltam még közelebb a valósághoz, mert már tudom, hogy mi az. Rosszindulat. Korrupció. Nyílt erőszak, tömegek sunyi befolyásolása. Államformává emelt képmutatás, fiatalkori és megélhetési bűnözés, lyukas egek és hegységek, mérgezett vizek, erdők és mezők, szellemi, testi és lelki nyomor, szégyen és gyalázat: hát ez a valóság, sajnos, a szomorú valóság. Hogy mondja? Béke? Közösség meg becsület? Így? Barátság, szeretet meg szerelem? Derűs mosolyok, felszabadult nevetések, halk zene, kis tánc, napfényben hullámzó fű? Jól hallom? Szagok, színek, hangok, ízek és érintések káprázata? Na, én ezekkel az illúziókkal is végleg leszámoltam. Drága uram, nem hiszek én semmit, csak tudom a Végzetet, mert számomra az már beteljesedett.
F. úr még aznap kitiltott minden élőlényt a házából. Tekintete minden eddiginél közönyösebbé vált, az ajkait többnyire mereven összeszorította. Minimálisra csökkentette a legtágabb értelemben vett önkifejezést.
Az örökölt pénzt nagyszabású építkezésbe pumpálta. Eltörölte a családi házat a Föld színéről, viszont fúratott egy összkomfortos, atombiztos lyukat a Föld színe alá. A munkások hosszú sorokban cipelték le a legszükségesebb dolgokat: tévéket, videókat, számítógépeket és audio-eszközöket, könyveket és újságokat, töménytelen mennyiségű vitamint és gyógyszert, egy rakás súlyzót, a legegyszerűbb és legkényelmesebb bútorokkal együtt. Szereltek be gigantikus generátort, tűzoltó-berendezést, hűtő-, fűtő-, szellőztetőrendszert és kamerahálózatot.
Amikor mindez megvolt, F. úr fogta magát, és szó nélkül levonult a társadalomból a föld alá, hogy aztán évekig fel se jöjjön onnan…”
“Emlékszem: egy gyönyörű tavaszi napon történt az újabb megrendítő változás.
A remete akkor már csak velem volt hajlandó személyesen találkozni. Nem akart egy levegőt szívni az orvosokkal, az újságírókkal vagy egykori hozzátartozóival sem, akik hiába próbálták őt erődjéből az elmeosztályra áttelepíttetni.
Azt hiszem, hogy engem találkozásunk emléke miatt F. úr kifejezetten kedvelt, bár nem vitte túlzásba. Az évek során például egyetlen egyszer sem volt ideje arra, hogy rám nézzen. Lementem hozzá, át a kódzáras ajtókon, vittem az ételdobozokat. Ő mindig csak ült a forgószékében, és emberszabású pókként egyszerre nyomkodta a billentyűzetet, a távirányítókat, bámulta a képernyőt, a monitort, a napilapot, és közben ráadásul rádiót hallgatott. Mindemellett folyamatosan evett.
Néha beszéltem hozzá. Ő esetenként vagy bólogatott, vagy csóválta a fejét. A megvilágosodás pillanatától kezdve addig a bizonyos délelőttig engem is csak egyetlen alkalommal méltatott szóbeli válaszra. Akkor már szerintem is nyugtalanító hírek kezdtek terjengeni, ezért mellékesen megjegyeztem F. úrnak, hogy mint tájékozott ember bizonyára tudja … Természetesen félbeszakított. Én csak ne higgyem, hogy őt ezek a dolgok kicsit is érdeklik. Szerinte már réges-régen értelmetlen porhintés az egész, kitalált történet, és különben is annyira unalmas. Neki már egyre megy a híradó, a reklám, az akciófilm, a kabaré és a szappanopera, mert ezek szerinte még mindig a boldog befejezésben reménykednek, és ő ezeken többé sem sírni, sem nevetni nem tud, csak nézi, hallgatja vagy olvassa, mert egyszerűen nincs más, és mert így legalább telik az idő.
A Nap igen erősen sütött azon a délelőttön, amikor tényleg elromlott minden. Futva közelítettem meg az atombunkert. Annyira rohantam, hogy nyitva felejtettem magam mögött a biztonsági ajtókat. F. úr épp’ egy alma elfogyasztásához és több unalmas, végtelenített szappanopera párhuzamos megtekintéséhez készült, amikor lihegve berontottam hozzá.
-Azt hiszem, elkezdődött.
Rám se nézett. Csak beleharapott az almába.
-Ahogy mondja, uram, ahogy mondja. Ön ezt tényleg csak hiheti. Többször is elmagyaráztam magának: az kizárt, hogy kint bármi elkezdődjön, mert ott régen vége van már mindennek. Felmenni oda annyit tesz, mint aláírni a saját magunkra vonatkozó halálos ítéletet. Csodálom Önt, hogy mindig megússza valahogy.
Mivel F. úr egyáltalán megszólalt, ezért feltételeztem, hogy különösen derűs és fogékony hangulatában van. Megpróbáltam hát megértetni vele, hogy ő most nem érzi át a helyzet súlyosságát, hogy mik is forognak itt igazából kockán, hogy a katasztrófa, úgy tűnik, ezúttal valóban a küszöbön, az ellenség valóban a kapuknál áll, és hogy most tényleg, de tényleg mindenkinek, aki csak él és mozog, hősiesen fel kell vennie a harcot…
Ő felemelte a mutatóujját a távirányító egyik gombjáról. Én elhallgattam.
-Felvenni a harcot? Hm. Felvenni a harcot- motyogta, feltápászkodott, és bedobta a félig elfogyasztott almát a szemétdarálóba -Mégis, mi ellen? És egyáltalán, milyen ügy érdekében? Hiszen már rég’ potenciális katasztrófává lett az összes állítólagos szent cél, aljas gazemberré züllött minden állítólagos hős, és a szenteskedő jóindulat meg a melldöngető hősiesség máza mögé bújt az összes állítólagos ellenség. Tudja, mi az egyetlen dolog, amiért ebben az ősidők óta egy helyben kavargó mocsárban, ezek között az első tudatos pillanatuktól kezdve menthetetlen, velejükig beteg, de egyébként nagyon is ravasz állatok között gyengébb pillanataimban hajlamos volnék felvenni a harcot? Elárulom: nem más, mint ez alatt az áthatolhatatlan páncél alatt őrzött önmagam. Bizony. Kérem, ne vágjon közbe. Mivel közvetlen kapcsolatot létrehozni az áthatolhatatlan páncélon áthatoló csótányokon és Önön kívül mással sem hajlandó, sem képes nem vagyok, ezért végső soron egyetlen teendőm maradt, tudniillik, hogy megóvjam önmagam önmagamtól. Higgye el: számomra már az összes szent cél, az összes rettenthetetlen hős és az összes életveszélyes ellenség itt van belül, mind itt, ebben a másodpercről másodpercre korhadó koponyában. Lehet, hogy odafenn valódi háború dúl? Hát csak dúljon. Vívják csak meg a ki tudja hányadik, talán az első, egyben utolsó, szakadatlan háborújukat, én addig itt lent, ha úgy tartja kedvem, megvívom majd a sajátom. És tudja mit? Ha Ön még mindig van annyira őrült, hogy fogja magát, és visszamegy, oda fel, hozzájuk, hát nyugodtan mondja meg mindegyiknek, amelyikkel találkozik, hogy akkor járnak a legjobban, ha azt teszik, amit én. Vagyis majdnem semmit.
Szótlanul álltam. Próbáltam feldolgozni F. úr gondolatmenetét. Percekig hallgathattunk így, miközben beszélt helyettünk a tévék, a ventilátorok, a billentyűk, a sok-sok készülék zaja. Aztán valahonnan a távolból halk dübörgés hallatszott. A padló megremegett a talpam alatt. Különleges pillanat volt, mert F. úr lassan felém fordította fejét, és hosszú évek után először egyenesen rám nézett. Aztán jött a második dübörgés…”
“Felizzott mögöttem egy lámpás. Hátralestem. F. úr még mindig engem bámult. Ott, a félhomályban, az elnémult gépek között egy pillanatra mintha mégis megvillant volna valami a szemében. Egy ösztön, azt hiszem, gyanakvásnak hívják, de mindegy, mert az egész egy pillanatig tartott, és az arc máris ugyanolyan kifejezéstelen volt, mint korábban. F. úr megint pontosan tudta, hogy mi következik, és a fegyver már ott volt a kezében, én pedig néztem a puskacsövet, majd őt. Onnantól kezdve már csak tuszkolt, szó nélkül, fel a lépcsőn, át a méternyi vastag acélajtókon.
Egy kísértet lépett ki utánam a napfényre. Arra nem jutott ideje, hogy körülnézzen, mert árnyékba borult az arca. A kezéből kiesett a lámpás, azután a fegyver is. Talán a tekintetén látszott, azon a végtelenül fáradt, törődött tekinteten: F. úr azt hiszi, sőt, tudja, hogy valami hatalmas, valami feketén ragyogó dolog megállíthatatlanul zuhan felé.
Nem ugrott félre, nem is nézett föl. Állt és lehunyta a szemét.”