"Évfolyamuk szóvivője az imént közölte, hogy gyomorfordítónak és fárasztónak találja, ha azt kell hallja, hogy ki mennyire örül, amiért nem most kell fiatalnak lennie. Erre csak annyit válaszolnék, hogy örülök, amiért nem most vagyok fiatal.

Beal rektor úr a búcsúbeszédében kifejtette, hogy minden negatív gondolatot ki akar iktatni a mondanivalójából, ezért rám bízta a következő bejelentést: Akinek van még parkolódíj-tartozása, addig rendezze a hátralékát, míg el nem hagyja az egyetem területét, ellenkező esetben az ilyeneknek nem lesz gyerekjáték a diploma beszerzése...

Összeségében csupán egyetlen megjegyzésem volna. Ez itt a vége, legalábbis a gyermekkoruk vége. Már elnézést, ahogy a vietnami háborúban is mondogatták.

Talán önök is olvasták Arthur C. Clarke idevágó regényét. 'A gyermekkor vége' a tudományos-fantasztikus irodalom csekély számú remekműveinek egyike. A többi remekművet magam írtam. Clarke könyve arról szól, hogy az emberiség hirtelen látványos és forradalmi evolúciós folyamaton esik át. A gyermekek teljesen mások lesznek, mint a szüleik. Kevésbé anyagi, inkább szellemi lények. Egy szép napon fényoszloppá egyesülnek, és spirál alakban kiröppennek a kozmoszba. Hogy hová, az nem derül ki. Így ér véget a regény. De itt az egyetem végzősei nagyon is hasonlítanak a szüleikre, és kételkednem kell abban, hogy mihelyst kézbe veszik a diplomájukat, oszlop alakban kisugárzódnának az űrbe. Valószínűbbnek tűnik, hogy Buffalóba mennek, vagy Rochesterbe, vagy East Quoge-ba, netán Cohoesba.

Feltételezem továbbá, hogy önök mindnyájan pénzt akarnak, meg igaz szerelmet, egyebek között. Megmondom, hogy kell pénzt keresni. Kemény munkával. Megmondom, hogy kell elnyerni a szerelmet. Járjanak szép ruhában és folyton mosolyogjanak. És tanulják meg a legújabb slágerek szövegét.

Adhatnék-e egyéb jótanácsot? Fogyasszanak sok korpát, mert a rostban gazdag étrend nagyon fontos. Apám mindössze egy tanáccsal látott el engem. 'Ne dugdoss semmit a füledbe.' Biztosan tudják, hogy a legparányibb csontocskák épp a fülben találhatóak, meg ott van benn az egyensúlyozó szervünk is. Ha a fülükben kotorásznak, nemcsak hogy megsüketülhetnek, de állandóan orra is bukhatnak. Ezért hát egyáltalán ne kotorásszanak a fülükben. Úgy jó a fülük, ahogy van.

És senkit se gyilkoljanak meg, annak ellenére sem, hogy már New York állam is eltörölte a halálbüntetést.

Ez minden."

(Kurt Vonnegut végzős-búcsúztató beszéde a New York állambeli Fredonia város egyetemén, 1978)

"Rövid leszek. És szinte senkivel sem szemezek...

Vajon mi olyan mulatságos a modern kor vallásos embereiben? Az, hogy annyi mindent elhisznek, amiről a tudomány rég kiderítette, hogy vagy megismerhetetlen, vagy tökéletesen téves.

Hogy a fenébe létezhet, hogy a vallásos ember mégis elhiszi azt a sok önkényes, nyilvánvalóan kitalált sületlenséget? Az egyik magyarázat szerintem az, hogy a sületlenségek többnyire gyönyörűek, ennélfogva izgatóan hatnak agyunk azon kevésbé barázdált tekervényeire, amelyekben a tények egyáltalán nem keltenek ingerületet.

Ennél azonban fontosabb, hogy egy hit, bárminő hit elfogadása révén annak a művi nagycsaládnak a tagjává váhatunk, amelyet gyülekezetnek nevezünk. Ez pedig a magány elleni küzdelem egyik módozata. Ahányszor csak azt látom, hogy valaki hátat fordít az értelemnek és a vallásba menekül, ez fut át rajtam: íme, ott megy az az ember, aki egyszerűen nem bírta többé elviselni, hogy olyan átkozottul magányos...

Sok ember úgy veszi fel a harcot a magány ellen, hogy beáll ejtőernyősnek. Az ejtőrnyősök nagycsaládjába való bekerülés és a családban maradás feltétele, hogy repülőgépekből kell kiugrálni és közben ezt kiáltani: 'Geronimó'! Azt még az ejtőernyősök legfőbb főnöke sem tudja, hog miért kell ugrás közben ezt kiáltani: "Geronimó'! Nincs is jelentősége.

Ha egy társadalom magányos, akkor nem az számít, hogy minek van értelme. Egyedül az számít, hogy megszabaduljunk a magánytól. Nincs is kifogásom ellene.

Nem szóltam még a szerelemről. Szinte a végére tartogattam.

A szerelmet a hollywoodi Brown Derby Étterem szakácsa találta fel 1939-ben. Nagyméretű, túlérett barackokat hársmézzel édesített, a tetejükre csokoládédarát hintett. Felhevített bíborszínű kelyhekben szolgálják fel, ahogy illik.

Azt is nyilván minden itt jelen levő, házasságban élő személy jól tudja, hogy a szerelem a tisztelet helyettesítője, csak megzápult."

(Vonnegut beszéde a Massachusetts állambeli Cambridge-ben, az Unitárius Egyház Első Egyházkerületében, 1980)

 "Engem elbűvöl a hegyi beszéd. Azt hiszem, mind ez ideig egyedüli jó gondolatunk az irgalmasság. Elképzelhető, hogy előbb-utóbb még kaphatunk egy ehhez foghatóan jó gondolatot. Akkor majd két jó gondolatunk is leend. Vajon mi leend a második jó gondolat? Fogalmam sincs. Honnan tudhatnám? Megkockáztatom, hogy valamiképp a zenével lesz összefüggésben. Sokszor tűnődöm azon, hogy miféle dolog is a muzsika, és miért szeretjük oly nagyon. Lehet, hogy a második jó gondolat a zene megszületése...

A mai, átdolgozott szövegű Bibliából fogok felolvasni, mert ezt jobban értem...

'Jézus tehát hat nappal húsvét előtt elment Betániába, ahol Lázár élt, akit feltámasztott a halottak közül. Vacsorát készítettek ott neki, s Márta szolgált fel, Lázár pedig a Jézussal együtt ülők között volt. Mária ekkor elővett egy font drága valódi nárduskenetet, megkente Jézus lábát, és hajával törölte meg; a ház pedig megtelt a kenet illatával. Tanítványai közül az egyik, Júdás Iskáriotes, Simon fia, aki el akarta őt árulni, így szólt: Miért nem adták el inkább ezt a kenetet háromszáz dénárért, és miért nem juttatták az árát a szegényeknek? De nem azért mondta ezt, mintha a szegényekre lett volna gondja, hanem azért, mert tolvaj volt, és a nála levő erszényből elszedegette, amit beletettek. Jézus erre így szólt: Hagyd, hiszen temetésem napjára szánta; mert a szegények mindig veletek lesznek, de én nem leszek mindig veletek!'

...akármit mondott is valójában Júdásnak Jézus, természetesen arámi nyelven beszélt hozzá. Szavai héber, görög, latin, valamint ó- és középangol közvetítéssel jutottak el hozzánk. Lehet, hogy csak valami ehhez hasonló dolgot mondott: 'Szegények mindig lesznek nálatok, én viszont nem leszek nálatok mindig.' Az is előfordulhat, hogy a sok fordítás során kézen-közön elveszett valami csekélység. És azt se feledjük, hogy a viccek rendszerint nem élik túl a fordítást.

Most pedig igyekszem megkeresni azt, ami elveszett. Hogy miért? Mert én, a Krisztusban hívő hitetlen, oly sokszor találkoztam azzal a kerszténységtől idegen türelmetlenséggel, amely a szegények iránti csömört éppen ezzel az idézettel indokolja: 'mert a szegények mindig veletek lesznek.'

Ezúttal Indianapolisban eltöltött ifjúságomra utalok. Nagyjából mindegy is, hogy éppen hol vagyok és milyen öreg lettem, szinte másról sem beszélek soha, mint Indianáról és Indianapolisban eltöltött ifjúságomról. Arrafelé valahányszor valaki túlságosan aggodalmaskodni kezdett a szegények miatt, egy tekintélyesebb földim, leginkább egy nagybácsi vagy egy nagynéni tüstént ráfelelte volna: Hát hiszen még Jézus urunk is belátta, hogy a szegények ügyében nemigen lehet ötről hatra jutni. Az a nagybácsi vagy nagynéni ilyenkor átköltötte János evangéliuma tizenkettedik részének nyolcadik versét: 'A szegények reménytelenek. Mindig a nyakunkon lógnak.'

Ettől kezdve a többiek már nyugodtan mondogathatták a magukét, hogy a szegények azért reménytelenek, mert olyan lusták és ostobák, és folyton csak vedelnek, csinálnak egy rakás gyereket, a szenet meg a fürdőkádban tárolják satöbbi...

Ha az indianai földijeim még életben volnának, most közölhetném velük, hogy Jézus csak tréfált, és hogy a szegények szinte eszébe sem jutottak. De ezek a földijeim már nem élnek.

És még azt is elmondanám nekik, amire a jelenlévőket fölösleges emlékeztetnem, hogy a tréfák olykor nagyon is nemeslelkűek. A nevetés pontosan olyan tiszteletreméltó, mint a sírás. A nevetést és a sírást a frisztráció és a kimerültség váltja ki, az, hogy többé már nincs értelme sem a gondolkodásnak, sem a munkálkodásnak. A magam részéről inkább a nevetés híve vagyok, mert utána nem kell annyit takarítani, és mert a nevetés után sokkal hamarabb tudok újra gondolkodni és munkálkodni...

Mária nekilát és masszírozni, illatosítani kezdi Jézus Krisztus lábát a kenettel, amely nárdusnövényből készült. Ekkor még Jézusban emberi csontváz van, a csontokon pedig emberi hús. Nagyszerűen eshetett neki, ahogy Mária a lábát masszírozta. Vajon eretnekség, ha feltételezzük, hogy talán még a szemét is lehunyta?

Látja mindezt az irigy, képmutató Júdás, és megelégeli. Pápább akar lenni a pápánál: Hé, ez nem méltó egy keresztényhez. Elpocsékolni a lábadra azt a jóféle kenőcsöt! Inkább el kellen adnunk, hogy az árából segíthessünk a szegény embereknek.

Arámi nyelven felel neki Jézus: Júdás, higgadj le. Bőven lesz még szegény ember azután is, hogy én már nem leszek...

Ha Jézus csakugyan így beszélt, akkor az alkalomhoz illő szent fekete humorral van dolgunk. Mindent elárul arról, hogy mi a képmutatás. A szegények dolgához viszont az egésznek semmi köze. Keresztényi tréfa, hogy Jézus udvarias maradhasson Júdáshoz, de azért mégiscsak megdorgálhassa, amiért ennyire szemforgató...

Kétségtelenül butácska volt ez a prédikáció. De tudom, hogy nem neheztelnek meg érte. Az emberek természetesen nem a prédikáció kedvéért jönnek el a templomba, hanem hogy fényes nappal is Istenről álmodhassanak.

Köszönöm, hogy kedvesen úgy tettek, mintha figyeltek volna."

(Vonnegut virágvasárnapi prédikációja a New York-i Szent Kelemen episzkopális egyház felkérésére, 1980)

Szántó György Tibor fordításai