"Bolondok vagyunk mindnyájan, és ez a bolondság lassan, igen lassan, de annál biztosabban arcunkról lenyúzza mindazt, ami nyugodt és arányos és vonzó és tiszta és világos és értelmes és ami kortól teljesen független, és arcunkat sötétté és szögletessé és eltorzulttá és megkínzottá és kegyetlenné teszi, s az arc itt megkeményedik, ott feldagad, az orr obszcén lesz, a száj olyan, mint a bélcsatorna nyílása, az orcák szeméremsértően kipuffadnak, a szem sunyi és mohó, a homlok fényét elveszti, az áll olyan lesz, mint a kés, a vonások között a lemoshatatlanul piszkos fájdalom, reménytelenség, hitetlenség, bamba önzés, baromi sóvárgás és hátsó gondolatok és harag és méreg és nyúlós melankólia. Nevetséges? Egy pillanatig sem tagadom. Jaj annak, aki ezen nem nevet. De jaj annak, aki nevet rajta. Képes lenne ön ezeken a szánalomraméltóan megriadt lényeken nevetni? De képes lenne ezeken a pojácákon nem nevetni? Akár hiszi, akár nem, számomra a dolog néha nonszensz. Nem valóság. Kísértetek. Persze magamat is beleszámítva, mert ha én magam ebből a kísértetjárásból kivonnám, az egész dolog nem lenne korrekt. És én most, kétségtelenül didaktikus pátosszal, de ez az egyetlen, amit az ön érdekében tenni tudok, azt mondom, kérem önt, abból az egyetemes, akár értelmes, akár értelmetlen felfordulásból, ami az emberi élet és történet, önmagát ne vegye ki, és ne higgye, hogy önnek talán különleges elbánásban lesz vagy van része, és kivétel, és ön az egyetlen ember, akire az, ami a többire vonatkozik, nem érvényes. Ez, kérem, inhumánus magatartás, és nézetem szerint minden arc összetöretésének és eltorzulásának és feldúlásának és elcsúfulásának és tragikomikus maszkká való változásának egyik legelső és legfőbb oka. Nem kivétel. Ó, Laura azt hitte, hogy ő kivétel. Améline is azt hitte. Nézze meg őket. Mivé tette őket a hit, hogy ők kivételek. Nézze meg arcukon azt a sértődöttséget. Nézze, hogy meg vannak bántva. Milyen rosszul palástolt méltatlankodással járnak itt közöttünk, és mennyire zokon veszik tőlünk, hogy őket nem részesítik abban a különleges elbánásban, amely őket, nézetük szerint, megilletné. Én, kérem, minden csepp véremmel tiltakozom az ellen az életberendezkedés ellen, amely abból áll, hgy az ember önmagát, mint a külső világ és a másik ember által ejtett sebet hordozza, és tele van panasszal és váddal és siralommal, és érzékenykedik és finnyás, és kéreti magát és sóhajtozik és gyanakszik és duzzog, és ajkát kihívóan összeszorítja és elhallgat és vállat von és nem szól és dünnyög, és a sarokba vonul pityeregni, és reszkető szájjal hebereg, aljas komédia ez, kérem, mert mondja, mi az ördögtől van ennyire megsértve, mit panaszkodik és vádaskodik és gyanakszik és szipákol és érzékenykedik, és miért duzzog a boldogtalan! Mindegyik azt hiszi magáról, hogy félreismerik, azt hiszi, hogy a többi hülye vagy zsivány, mert őbenne nem látja meg azt a páratlant és azt a nagyszerűt, amilyen még soha nem volt és nem is lesz, ahelyett, hogy abba, ami előtte fekszik, belemarkolna, hogy élvezné a szépségnek és az egészségnek járó hódolatot, a művészeteket, a szenvedélyek melegét, a nemesedett szokásokat, a cilvilizáció rendezett életmódját, az ételeket, az öltözködés örömét, a barátságos közösségeket, a természetet, képességeinek adományait, a véletlent, az ünnepet, munkájának eredményeit, az emberek tulajdonságainak sokszerűségét, ahelyett, igen, elzárkózik és félrevonul, és orrát felhúzza, környezetének szemrehányásokat tesz, és indulatos és makacs és kényeskedik és rigolyás, és elkezdi azt nem enni, és ó, nem, ő kék ruhát igazán nem visel, azt az embert nem kedveli, titokban elégtételeket kohol és ingerült és goromba, közömbös és monomániás. ettől persze megbutul,és már nem tud semmi másról, csak hogy őt állandó bántalom éri, és jönnek a mély és keserű ráncok, jön az étvágytalanság, a rossz emésztés, a haj hullani kezd, az áll megkeményedik, az orr felpuffad, a szeme megriad, az ajka komisz, hiába mázolja festékkel, egyre gonoszabb és szenvedőbb, és egyre inkább pojáca és halotti maszk és khiméra és embertelen és csúf és tragikus és hallatlanul nevetséges."

 Hamvas Béla: Karnevál