Holnap reggel nyolc harmincra megyek dolgozni. Évek óta először. Annyira nincs hozzá kedvem, hogy azt elmondani sem tudom. De muszáj: már nem vagyok fiatal sem, és a diákhitelem is kíméletlenül kamatozik. Most este kilenc óra van. A lehető leghamarabb el kell aludnom, mert különben nem tudok majd felkelni. Ma nem aludhatok el a tévére, ki kell kapcsolnom. Totális csönd kell. Lefekszem. Csukott szemmel várom az álmot, de hiába, meg kell állapítanom, hogy totálisan friss vagyok. Az jár a fejemben, hogy ha nem alszom ki magam, akkor mennyire nehéz lesz felkelnem, és az egész szörnyű napot végig csinálnom.

 

Ránézek az órára. Este tíz múlt húsz perccel. Hétkor legkésőbb fel kell kelnem. Még jól állok időben. Ha tizenegykor el tudnék aludni, akkor nyolc óra alvás után kezdem a holnapi horrort. Annyit alszik egy normális felnőtt ember. Mondjuk az is igaz, hogy én inkább kilenc-tíz órákat szoktam. Nagyon fárasztó napom lesz. Egy szállodában kell állnom a recepción, valószínű órákig nem tudok majd leülni. Mindenképpen reggeliznem kell, különben elájulok. És mindenképp kell kakálnom is itthon, ami nehéz lesz, mert a szervezetem ezt délelőtt tizenegy óra felé szokta kívánni. Hétkor egyből megiszom a forró teát, az majd kihajtja. Csak menjen minden terv szerint.

 

Fél tizenkettő van. A nyolc óra alvás ugrott. Ez maximum hét lesz már csak. Éjfélre is csak úgy tudok majd elaludni, ha most beveszek egy fél Xanaxot. Nem akartam ehhez folyamodni, mert így még kómásabban kelek majd, de vagy ez, vagy a pár óra alvás. Most van éjfél, érzem a Xanax hatását, érzem, hogy mindjárt alszom. Remek!

 

Négykor arra riadok fel, hogy azt álmodtam: elkéstem. De jó, hogy mégsem! Csak az a baj, hogy alig maradt három órám kelésig. Arra gondolok, hogy három óra nem is olyan kevés. Két teljes focimeccs. Az pedig elég sok. Ez mégsem nyugtat meg teljesen, óránként felriadok, hogy megnézzem mennyi az idő. Így alszom, ébren, egészen fél hétig. Innentől már nem merek elaludni. Lassan kelnem kell.

 

Hét óra van. Kezemben fogom az ébresztésre beállított mobilom, hogy amint sipítozni kezd, egyből ki tudjam nyomni. Így is teszek. Kelnem kellene, de nem bírok. Érzem, milyen hideg van odakint. A takaró alatt pedig milyen jó meleg! Adok magamnak még húsz percet. Akkor még negyven percem marad a reggeli rutinra. Étkezés, fogmosás, szarás, felöltözés. Elég kell hogy legyen, csak félek: nem tudok szarni. Úgy meg nem az igazi elindulni.

 

Letelt a magamnak adott bónusz húsz perc. Megpróbálok kiszállni az ágyból, de nem megy. Nagyon hideg van, és rettenetesen álmos vagyok. Eszembe jut, hogyha nem iszok teát, akkor szarnom sem kell, és ezzel nyerek időt. Felöltözésre elég tíz perc. Hét óra ötvenig pihenhetek. Ez idő alatt megint átfut az agyamon, hogy mennyi megpróbáltatás vár rám ma. Éhesen, szar gyomorral állni egész nap. Nyolc órán át. Nincs kedvem hozzá...

 

De.

 

Mi lenne, ha betelefonálnék, hogy beteg vagyok? Ez jó! Végül is nagyon rosszul érzem magamat. Reális. Kilenckor majd betelefonálok, hogy nagyon rosszul vagyok, de megpróbálok délre beérni. Bekapcsolom a tévét, és vígan henyélek a reggeli magazinműsorok előtt. De most már be kéne csörögni. Nagyon ciki. Annyira átlátszó, hogy nem mentem be. Még ha el is hiszik, akkor is mennyire kellemetlen lesz délre bemenni. Méregetnek majd, hogy tényleg beteg vagyok-e. Írok inkább egy e-mailt, és gyorsan elküldöm. Amint elküldtem, rájövök, hogy ez volt a legrosszabb, amit tehettem. Tíz körül elkezd csörögni a telefonom. A szállodából hívnak. Először számmal, aztán szám nélkül. Nem veszem fel. Végül megunom, és kikapcsolom a telefonom. Három napra.

 

Minek hívogatnak, ha egyszer beteg vagyok? Ilyen sötétek ezek a munkáltatók. Ezeknek dolgozni? Vicc. Egy nagy lópikulát. A héten jól kipihenem magam, és keresek inkább valami normális munkahelyet.