"Mégis, milyen öregnek érzi magát a föld? Ősöregnek, objektíven? Négy és fél milliárd évesnek? Vagy szubjektíven úgy érzi, hogy a legszebb korban van, mivel még hétmilliárd évig is eltarthat, míg majd felizzik és elhamvad a napban? Vagy villámsebességgel érzékeli az időt, türelmetlen és szilaj erőnek érzi magát, forrva gömbbé sűrűsödik, földrészekké robban szét, hegyeket taszít a magasba, rétegeket torlaszt egymásra, tengereket áraszt a szárazföldre, azt hisszük, szilárd talaj van a lábunk alatt, de valójában ingatag talajon járunk-kelünk, amely bármikor megnyílhat és elnyelhet bennünket? És hogyan is állunk az emberiség idejével? A lehető legobjektívebben megmértük  és felosztottuk ókorra, középkorra, újkorra és legújabb korra, várjuk a még újabbat, vannak persze kifinomultabb felosztások is, például az, hogy a Kelet örökébe a görögök kora lép, majd Caesar és Krisztus következik, s nyomukban a hit kora, csengve-bongva harangozza be a reneszánsz a reformáció korát, aztán pedig az a korszak jön, amelyben utat tör magának az ész, feltartóztathatatlanul, felfelé tör mindmáig, ne legyünk kicsinyesek, az első és a második világháború meg Auschwitz csak közjáték volt, Chaplint jobban ismerik Hitlernél, Sztálinban már csak az albánok hisznek, Maóban pedig egypár perui terrorista hisz, negyvenévnyi béke, ez már valami, igaz, nem mindenütt, valjában csak a szuperhatalmak között és Európában, nagyjából a Csendes-óceán térségében és Japánban, amelyet minden bűnétől tisztára mosott Hirosima és Nagaszaki, és még Kína is kaput nyit az utazási irodák előtt. Ám hogyan éli idejét ez a béke, ha ugyan van ideje magát annak nevezni? Megáll neki az idő, s ha igen, mihez tud kezdeni vele? Vagy tova illan tőle? Vagy éppen szélviharként zúdul el fölötte, mint a tornádó, autókat vagdosva egymáshoz, vonatokat söpörve le a sínekről, óriás gépeket hegyeknek csapva, városokat romba döntve? Hogyan pereg le objektívan ez az idő, negyvenévnyi mérhető békénké, ez a kor, amelyben egy valódi háború, noha fegyverkeznek rá, mind elgondolhatatlanabbnak tetszik, és mégis gondolnak vele? A mi békeidőnk, melynek megőrzéséért milliók tüntetnek, visznek jelszavas táblákat, énekelnek popdalokat és imádkoznak, nem öltötte fel már régen annak alakját, amit háborúnak neveztünk egykor, hiszen a katasztrófákat, a magunk megbékítésére, beépítjük a békénkbe? A világtörténelem az idő végtelenségével ámítja az emberiséget, de objektíven mérve talán csak kurta epizód ez a földnek, még annyi sem, egy föld-másodpercnél rövidebb közjáték, kozmikus nézetből alig rögzíthető, alig marad több utána egy nehezen megfejthető rovátkánál. A dórok úgy hitték, hogy amint kisarjadtak a földből, még az agyagba süppedten, máris egymásnak rontottak: így rontunk mi valójában egymásra, akár béke van, akár háború, alighogy megúsztuk a jégkorszakot, férfiak nőkre, nők férfiakra, férfiak férfiakra, nők nőkre, nem az ész irányít minket, hanem az ösztön, amely évmilliókkal hosszabb ideig fejlődött annál, indítékai átláthatatlanok. Atom-, hidrogén-, neutronbombákkal fenyegetőzve úgy tartjuk távol magunktól a legrosszabbat, mint a mellüket döngető gorillák, hogy elriasszuk a töbi gorillahordát, s közben az a veszély fenyeget, hogy belepusztulunk a békébe, melyet meg akarunk őrizni, és a halott erdők ágaival belepetten döglünk meg."

Friedrich Dürrenmatt, 1985. (ford: Asztalos József)

Kép: Banksy

Zene: the Clash